|
|
||||
|
|
|
||||
Halusz Léna: Állati 142 nap |
1. nap Ma megismerkedtem valakivel. Újdonsült ismerősöm kellemetlen szagoktól bűzölgött, bőréből sűrű, szálas szaruanyagokat növesztett, szájából nyálakat lökött ki, melyeket szapora, szaggatott légzéssel a sarkam irányába köpdösött. E nagy találkozás akkor esett meg, amikor éppen egy borzasztóan hosszú és verejtékesen meleg nap után sietve meneteltem hazafelé. Fejem formája a hétvégi robotra kényszerítettek minden kínját tükrözte, az újonnan beszerzett, három lábujjra tervezett, mazochisták fegyvergyűjteményébe ajánlott cipőcském legalább két számmal kisebbre koptatta a lábamat, a szoknyám slicce egy meggondolatlan terpesztésből adódó lépéshibánál a kétszeresére nőtt, derékból kicsavarodva próbáltam eltakarni a fenekemet (ezzel együtt piros szívecskés bugyogómat is), és aszimmetrikus térdállásban vágyakozva gondoltam ama bizonyos övön aluli könnyebbülésre szolgáló illemhelyiségbeli központra. Szóval majdhogynem gondtalanul sétáltam a napnak tikkasztó sugarában. Egy idő múlva a hátam mögötti ritmikus csoszogások keltette enyhén paranoid érzettel arra lettem figyelmes, hogy valaki követ. Tengelyem körül hirtelen forgómozgást végeztem, s e fordulattal egy közepes méretű, más-más fajtájú szülők keresztezéseképpen a csökkentértékűség képzetét keltő, kutya formájú, zilált állattal találtam szemben magamat, kinek bozontos szőrzetében a mocsoktalan, bolhátalan szálak jelenléte olyannyira ritkának mutatkozott, hogy már-már nemlétezőnek volt tekinthető. A kutya formában megjelenő, épphogy élő lény lógatta hosszúkás nyelvét és elálló fülkagylóit, s oly ábrázattal meredt rám, mintha várna tőlem valamit. Mily szükség vezette ezt ide, egyenest hozzám? Biccentő izmaimat használva fejkörzéssel körülkémleltem a tájat. Vajh’ ki ő, és merre van hazája? Sehol semmi jelet nem láttam, mi arra vallhatott volna, hogy ez az eb nem szándékoltan üldöz, csupán a gazdájától csatangolt el egy röpke barátkozás erejéig, és szemre olyannak tűnt fel, mint aki messzi vidékről jött vándorként már sok földet bebolyongott. Márpedig nekem más utam van! Lábaimat sebesen szedegetve megkíséreltem hátrahagyni, gyorsított léptekkel és többirányú testcselekkel elmenekedni előle. De ez követett mindenhová. Dombra fel, dombról le, kapualjból ki, kapualjba be, mászóka alá, mászóka fölé, hirdetőoszlop elé, hirdetőoszlop mögé... Besurrantam egy kisebb élelmiszerkereskedelmi vállalkozásba, hol időben soká tartó vásárlást színleltem; sólet és székelykáposzta konzervhegyek takarásában várakoztam a háziasított ragadozónak a szemeim elől vesztésére. Nem veszett el a vadon élő ősöktől leszármazott, de az evolúció során az élősködőktől meg nem szabadult állat, sőt nem is várt egyhelyben soká: a küszöböt átlépve egyre beljebb hatolt az élelmiszerek között, mígnem a bolti eladó illedelmesen felkért, hordjam ki a kutyám (?!) irháját. Miután újraépítettem a lerombolt piramist, gyanítani kezdtem a cselt, melyre a siralmas elhanyagoltságú vándorlót sürgette az ínség. Jobb ötletnek hiányában, s hogy holtra ne gyötörje az éhség, vásároltam neki egy kis szafaládét, gondoltam (balgatag ésszel), amíg a roládot elcsócsálja, nyomtalanul eliszkolhatok. Gondolatomat hamarosan tett követte. Ezt szánom neked, íme – mondottam a boltból kilépve, s odakínáltam a szafaládét. A jellegzetes testszagú állat, mint aki már rég koldus, akként nyújtotta száját a húsért, én pedig fürge inakkal eliszkoltam. És tévedtem. Ez az alak rágás nélkül benyelte az alamizsnát, és már loholt is utánam. Könnyű utolérni egy pár láb előnnyel! Úgy döntöttem, hogy noha végtelenül szennyes, mindazonáltal egészen eszes fej látszott hordva a nyakán, inkább átbeszélem vele a problémát. Csak lassan azzal a szőrös testtel! Nekem meglátni és nem szeretni egy pillanat is elég! De hiába fordultam hozzá jóakarón gesztikulálva és sajnálkozva tiszta szívből sok bajáért, hisz láttam, hogy ő csupán egy kóbor kéregető, kit a kényszerűség hajt molesztálásra. Én nem vagyok az, akinek látni vél. Persze nagyon szeretem a szelíd kis kutyuskákat, elsősorban a mások kutyuskáit, azokat is messziről, félhomályban, kerítésen át, leginkább fényképen. Nálam a kéregetés nincs rendjén, már pusztán anyagi okokból sem áll módomban piszkos, nyálcsorgató ebeket táplálni, még a jámborabbik fajtából valókat sem. Higgyen a szómnak, mert nem kívánok figyelmet szentelni e társas ösztön fajközi kiterjesztésének kísérletére, főképp, hogy a kísérlet alacsonyabb rendű alanyának nem kell lábfaragó cipőkben illegnie a rekkenő hőségben! Felszólítottam a távozásra, és azt mondtam: “Ne tovább!”, de ez, miután hallotta a szót, továbbra is csak mozdulatlanul kancsalított föl reám. Kellett nekem lekenyerezni, húsozni!Ekkor már nagyon vágyakoztam hazajutni, és hólyagom térfogata nagyságrendekkel felülemelkedett korcsundoromon, így twistelve az égre sóhajtottam. Mit bánom én! Egy jövevény koldus csak nem tarthat erővel vissza az otthonomtól (és a klozettomtól). Kísérjen haza, ha ennyire áhítja a gardedámi szerepet. Legalább hátulról álcázva van rése a derékban rögzített, alul nyitott ruházatomnak. S a girbegurba eb, kinél kutyábbal eddig még nem találkoztam, kitartóan felügyelte utamat, melyen alhasi fájdalmaim szüntetésére iparkodtam előre. Végül is nem volt bennem lekicsinylés potyázó taktikája iránt, mellyel gyanútlan embereket környékez meg élelmeket kicsalva; sokhasznú cseleit bizonyára a rosszabb napokra tartogatja, amikor hajléktalan társai elguberálják előle a konténeres kosztot. Bár így uzsonna után is krónikusan alultápláltnak tűnik. És nyúzottnak. És magányosnak. Remélem, többé nem látom. |
|
2. nap Miután kihúztam az igából a nyakamat, ki várt az épület előtt sóvárgó lesben? Az a silány idegen, kit már láttam tegnap is, s ki a sok hontalan közül főleg kapzsi hasával tűnt ki! Drasztikus módszerekkel kell csírájában elfojtanom ennek a sablonos gondolkodású ebnek a vonzalmát. Mindenki számára ismertek az ilyen történetek! Az ember nemes nagylelkűségében a kisujját nyújtja, a következő pillanatban meg egy vadállat hempereg a kanapéján a vacsorára várva! Ilyeténképpen van ez a kutyákkal is. Még azt hihetnék az igazságba be nem avatottak, hogy az én gyámságom alá tartozik eme rühes eb, kire bőven mérték az égilakók a csúfságot. Már így is túl sokan fakadtak mosolyra minket(!) látva, amikor hazafelé menet eljátszottuk a “Hogyan rázzuk le bolháinkat kutyástul” című némajátékunkat. Erélyes intéseimre a blöki visszafarolt, a kukák fedezékébe vonulva színlelt foglalatossággal szaglászgatta a hulladékot, majd midőn kanyarogva tovább lépkedtem utamon, lesből támadva rávetődött az árnyékomra. Persze éreztem orrfacsaró szagát és hallottam lépteit, melyekkel a szoknyám után futott. Azonnali elhárításként egy forgási művelettel elébe álltam, s a kutyák képi és hangjelek iránti érzékenységét kihasználva újbóli karkörzéssel és nyomatékosító dobbantással ösztökéltem az elkotródásra. Ekkor összerezzent, s kifejezéstelen tekintettel ábrándosan a felhőkbe bámult, mint aki csupán érzéki csalódásként van jelen. Tovább vándoroltam, az állat bokortól villanyoszlopig settenkedve a nyomomban. Így jutottunk el görbe utakon lakhelyem kapujáig, ahol is gorombán reámordultam. Általában nem vagyok ily mértékben undok, de soha nem vágytam semmiféle háztáji barátságára. Nem akarok nap mint nap nyers, használt állatokkal érintkezni. Amúgy sem vagyok az a kimondottan négylábúakról gondoskodó jellem, állati társat is úgy választok magamnak, hogy annak külalakja és vérmérséklete összhangban legyen az életmódommal, a szükségleteimmel (kedvencem például a grillcsirke), és sorra sorolhatnám azon szociális és érzelmi okokat, melyek összeférhetetlenül fölborítanák életem rendjét, ha az állat- és természetszeretetemmel visszaélve parazitákat engednék otthonomba a fent nevezett lény bundájának szállításával. Nem azért dolgozom és takarítom lakom éjt nappallá téve, hogy ebeknek pásztora legyek! És különben is előítéletekkel viseltetek olyanokkal szemben, akik a nyelvükön keresztül szabályozzák a hőt, s e légutakon át történő párologtatással szennyezik a környezetüket. Soha nem bántalmaznék egy haszonállatot, de értetlenül állok azon rossz hajlamú emberek nagy csoportja előtt, kik versenyre kélve egymással, amatőr sportolókként dombos-völgyes földeken mérföldeket gyalogolnak tűző napon és fagyok közt egyaránt, miközben (engem undorítva) a földről magasba szökő ebeikkel ölelkeznek és nyelves csókokat váltanak. S mindezt oly perverz élvezettel teszik, mint akik megfeledkeznek mosodai számlájukról, és arról, hogy az az ágaskodó, soklábú szerkezet, mely végignyaldossa arcukat, összemocskolja ruhájukat, és intenzív vedléssel szabadul meg elhalt szőrszálaitól, szodómiás játékokban való részvétele mellett allergiás tünetek, vírusos és baktériumfertőzéses betegségek potenciális terjesztője is lehet. Népi megfigyelések igazolásaként terjedőben van egy nézet, miszerint az ember legjobb barátjának titulált állatok többsége megérzi, hogy ki sugároz szeretet toxikus sziluettjükre és ki nem. Ösztönösen vonzódnak. Mivel már kiismertem jelen példánynak az eszejárását, bizton állíthatom: ez az aszalt éhenkórász a következő húsadagjára vár. De ma nem lesz uzsonna! A tegnapi napon leróttam az alapvető illedelmesség szafaládéját, így kvittek vagyunk: én megetettem, ő hazakísért. Süket füleknek prédikáltam. A szelektív hallású eb, kit csak gyomra késztetett a szidalmak tűrésére, várakozva nézett, kívánta betevő falatját. Jobb, ha nem szövöget terveket repetára, és haladéktalanul más balekhoz vezérli útját. El tőlem! Fölvértezkedtem fagyos levegővel, hogy e fizikai vagy érzelmi késztetésű epekedő közeledés veszítsen melegéből, s érezze a tolakodva vágyódó: nincs szükségem ilyen rossz hírbe hozó kísérőre. |
|
3. nap A légfagyasztás eredménytelennek bizonyult. Hát ennek nincs egyéb tennivalója, mint nőkre leselkedni? Találékonyabb cselt kell bevetnem, ha meg akarom szüntetni a léptemen-nyomomon húzott nyál- és koszcsík ágrólszakadt fantomjának korgó gyomrú zaklatását. De minthogy az üres hasú alkalmatlankodónak füle nincsen a hallásra, csak a kivárásos taktika jöhet számításba. Egyszerűen nem veszek róla tudomást, függetlenítem orromat és szemeimet a látványtól. Ahogy elnézem, ez egy nőci. Legalább egy férfi kísérgetne! És hogy riszálja a farát a kanok előtt, fittyet hányva a szépségre, minek nagyon is híjával van! Azoknak meg majd’ kiesik a szemük. Mi tetszik nekik ezen a jöttment, tarkabarka, piszkos csajon, kiről már a távolból lerí, hogy sok része gondosságban nemigen volt? Az bizonyos, hogy nem érzékileg vonzza őket. (Talán lelkének szépsége révén?) Hm... Lehet, hogy ezt a riszálást el kell tanulnom. Ez egyre közelebb sasszézgat. Megállok, megáll. Lejtek egyet jobbra, lejtek egyet balra, követ. Megpördülök, ő is fordul. Így roptuk duóban ismerős táncunkat, mellyel külső szemlélődőknek bizonyára vidám perceket szereztünk, amikor hirtelenjében egy sikítozó gyermekhad robogott el mellettünk. A gyenge idegrendszerű, zajiszonnyal megáldott állat kutyafuttában bevetette magát a bokrok közé. A beesési merőleges irányából hallatszó hosszú robaj, ágsuhogás és a fölhangzott vinnyogó jajszó kíváncsiságot ébresztett elmémben, s odalépdeltem a rúgkapálózás energiaforrásához, ki nem tudván lassan járni és tovább érni, immáron a sűrű cserjésben heverészett zöld leveles gallyakon. Mérsékletre kell törekednem, ami a kíváncsiságot illeti. Túl közel merészkedtem az ágraszakadthoz, s a kukkolási útvonal közepe táján egy hegyomlásnyi gusztustalan bogyótermés csúszott alattomban a cipőm alja alá, és azonnal oldószerré is változott, mire én az oldat és a nehézségi erő segédletével, s egy isteneket vádoló, nagy sikoly kíséretében a korcsolyapálya végén orra bukással szálltam alá a növényzetbe, hogy halomba hullhassak a heverésző göndörfürtös mellé. Ha azt hiszi talpára szökkenve ez a bárgyú eb, hogy imponálhat a kezem bökdösésével és nyalogatásával, hát alaposan melléfogott! Szívemet teljes ridegség töltötte el, és legszívesebben citromot dugtam volna a szájába meg a társaiéba is, kiknek szennye alant bűzösen beborított. Haragos ránccal a homlokomon feltápászkodtam, majd élénk tempóban és erjedésnek induló lábbeliben elrugaszkodtam otthonom felé, hogy ajtómat jól elreteszelve irtóanyagokat vethessek be az erjedések ellen. Émelyegve vigasztalgattam magamat a dolgok jó oldalát nézve: a jövőben hatalmas szerencse vár reám, és mindemellett a frissen szerzett vegyszer színe még a kosztümömhöz is passzol... |
|
4. nap Próbálok ebeket messze tartani magamtól, de ma is rámtapadt ez az őrizetemre rendelt szőrös gyalázat. Elkísért a postára, a közértbe, a zöldségeshez. Nem tudom, ő maga honnan ered, ki az apja, anyja, hol az otthona földje, s mikkel foglalatoskodik szabad óráiban, de csórikám kezdi alakra felvenni egy elhasználódott lábtörlő önlebontó formáját. Eredetileg sem áldhatta meg Isten egy jólfésült arccal, de jelenlegi foszlányaiban a sintér legott átadná a köztisztasági alkalmazottaknak. A postánál, a közértnél, a zöldségesnél magára öltötte a szegény, szerencsétlen, elárvult figurát, ki oly sok bántalom közt viseli a szolgai sorsot, s könnyben úszó pillákkal tanúbizonyságot is tett kiváló kapcsolatépítő képességéről, mellyel ravaszul rávette a dramatizált karakterének bedőlteket a szánalomra, simogatásra, etetésre. Egy kislány még bélyeget is ragasztott a homlokára. Tanulságos megfigyelni, hogy az emberek többnyire ellenséges magatartással viseltetnek a kóbor ebek iránt (micsoda szívtelenség!); meghajigálják őket szilárd ásványokkal, kilendített lábakkal rugdalóznak feléjük, vagy ordítozva hadonásznak kezeikkel, hogy minél messzebbre elüldözzék a magányosan csatangolót, ellenben ha egy kétlábú társaságában mutatkozva látják őt viszont, máris barátságosan hajolnak le hozzá – lesújtó pillantásokat küldve felém az állat rehabilitációért kiáltó állapotáért. Bízva bíztam abban, hogy miután ez a kóborló egyed rámhozta a szégyent, és többen kiadták a jussát, talán lecserél egy nálamnál érdemesebb jótét lélekre. Míg a salátákat és a répákat rendezgettem kosárkámban, egy lehetséges gazdajelölt, egy öreg nénike tömködte telibe az eb bendőjét édes zamatú finomságokkal (ez a típus mindig fel van készülve kisdedek és állatok etetésére), miközben csücsörítve gügyögött tövön vakart füleibe. A füles úgy tett, ahogy illik: hanyatt vágódva kéjelgett egy sort, azután folytatta a táplálkozást. Ennél a cukros néninél nagy valószínűséggel elégedett, trikóba gyömöszölt, kövér elefántként végzi majd. És ez így van rendjén! A kapóra jött alkalmon kaptam, gyorsan magukra hagytam az egymásnak jóakaróit, s a teli kosarakkal zsonglőrködve úgy tekintgettem hátrafelé bujdosásom útján, mint akit egy betegesen túlhajtott nemi vágyú szatír üldöz. (Nem olyan kíváncsian!) Ah, végre sikerült leráznom. Várt diadal zengése helyett az öröm illanásának sóhaja szállt le ajkaimról. Ott ült az ajtóm előtt. Ez már szerelem! Feladom. |
|
5. nap Bonyolódik a cselekmény. Két négylábú várt a munkahelyem előtt. Segítség!!! A falkába verődött állatok izgágasága arra mutatott, kettejük között könnyen szövődhet románc, ám én nem akarván leszakajtani szerelmük bimbaját, pláne bevárni a párzási rítust, szőr mentén haladva lábujjhegyen osontam tova. A falka vállvetve utánam. Hát mostan visszatérő rémálmom vált cudar valóra, mely nyugtalanító látomásban fertőzőképes vadállatok tömkelege nyáladzott a sarkamban loholva s csontjaim velőjére pályázva. Mielőtt e rémisztő jelenés az ébrenlét állapotában is megdermesztett volna, az ismeretlen bolhafészeknek rohamát szegte egy éles füttyszó, mely magas hangnak és a tartóztatott ebnek a gazdája nem is volt akármilyen. Egy magas, barna, szélesvállú férfi (felemás pórázzal) szólított meg ily szavakkal: “Ez a maga kutyája?”, s hajolt közel testemhez, mire én is nyálakat kezdtem csorgatni a számból. Ez a pimasz, szemérem nélküli koldus? Ez? NEM! De. Igen. Vagyis. Izé... És még hasonlóan frappáns válaszokat késztetett összelocsogni lyányos zavarom. A jóképű legény robusztus kutyája láthatóan régóta hiányolta már a nőtársaságot, hevesen ostromolta szegény lábtörlőmet. (Néha példát vehetnének a gazdák állataikról, és kísértésbe eshetnének magányos leánykákkal találkozván...) Mellénk szegődtek utunkon, és beszédbe elegyedtünk. Miután tőmondatokban elmeséltem az eb vonzódásának történetét (követett, kaját zsarolt, bűzölgött, nem tágított), szólottam volna tovább is, de a legény pergetésre indította nyelvét, és egy órán át beszélt az állattartás örömeiről, a kutyája születésnapi partijáról, az iskoláiról, a farokcsonkolásáról, a gombás szájgyulladásáról, a kedvenc műcsontjáról. Szavai szívemet szomorították, de ekkor még azt gondoltam, minden jóra válhat, és bevált témaként előhozakodtam a napfénynek dicséretével és a víz alatti lubickolás gyönyöreivel, ám ezzel csak az ebfürösztés stratégiájára irányítottam a társalgást. A pasi folytatva szünetlen beszédét szemtől-szembe gyalázta mellérendelő kapcsolatom állagát, ki lehajtott fejjel, csöndben viselte el mind a csúfos sértéseket (és a fáradhatatlan kan perverz udvarlását). Lankadni kezdett a figyelmem (meg a libidóm), és mennél inkább titkoltam az iszonyt, annál lelkesebb és részletesebb előadást hallgathattam a bőrgombákról. Időnként katapultálni kell... Áhítván a csendet, jelt adtam fejemmel a megcsúfolt ebnek, ki nem volt rest faképnél hagyni tiszavirág-életű szerelmének tárgyát, és hamarjában két részre oszoltunk, hivatkozva a négylábúm bélsárpangására. Bár csupán néhány méter választott el lakhelyemtől, meg akarván előzni egy újabb óra állattant, eltántoríthatatlan, szőrös csendestársammal az ellenkező irányba trappoltunk. A terelőúton bolyongva azon gondolkodám, mi végett választott pont engemet patronálásra ez a nagydarab, bundás csavargó. |
|
6. nap Ma megemelték a fizetésemet. A gazdagodás fölötti jókedvemben elvittem földönfutó ebbarátnémat egy cukrászdai látogatásra, hol megajándékoztam őt és magamat is egy tölcséres, gömbölyű édesipari termékkel. Hogy ennek milyen tekintélyes hosszúságú és milyen rugalmasan lefetyelő nyelve van! Két nyalással eltüntette az egész gombóc csokoládéfagylaltot, majd szemet vetve az én adagomra, három nagyot nyalt a levegőbe. Láttam a nyelvelés mögötti szándékot, s mivelhogy pénz nem számított, újabb adag alacsony hőmérsékletű gömböket vásároltam. Jegelt torokkal eltöltött egészen a jóság, és hogy optimalizáljam az eb szénhidrátszükségletét, valamint hogy próbára tegyem vadászösztönét, desszertként egy macska formájú marcipánnal is megörvendeztettem, ám ezt a jócselekedetemet azonnal meg is bántam. A mohó gerinces torkán akadt a formálható cukrászati gyurma (így jár az, aki egyszerre tuszkolja szájüregébe a takarmányt és nem használja őrlőfogait), váltott bokaérintéssel, fuldokolva csapkodta fejét. A baleset csak azért nem lett halálosvégű, mert én, aki oly ügyes vagyok, rögvest alkalmaztam az egykor tanult elsősegély-fogásaimat, s az eb mögé kerülve hátulról átkaroltam a mellkasát, tenyeremet erősen a gyomorgödrébe nyomtam, s húztam lentről fölfelé a bordák között. A légutakba kerülő édes emlősállat kimentésére szervezett segélynyújtási megmozdulásaim még gazdagabbá tettek egy tapasztalat által, melyben először láthattam és érezhettem egy háziállatot hátrafelé hányni. És úgy hiszem, ez az a tapasztalat, mely végleg leszoktatott az adakozásról. Az étkeztetés és életmentés után elbattyogtam a közeli parkba, hogy a napsugár fényénél és a kerti csap vizénél sterilizáló műveleteknek vessem alá ruházatomat. Az eb megfogyva bár, de törve nem, caplatott mögöttem. Egyszer csak lefékezett, felkapta tépett fejét, mint akinek egy briliáns gondolat pattan ki agyvelejéből, pödört egyet bajuszán, izgatott csaholással és fogainak csikorgatásával bennszülött törzsi koreográfiákat felhasználva körülpattogott, azután a kedvező szélben toronyiránt elspurizott. A vadon szava szólította, vagy a gyomot kell trágyáznia valahol? Mindenesetre én, kilépve a futóbolond keltette nagy porfelhőből, leheveredtem egy padra száradni. A derűre jött is a ború. Beborult az ég, s fekete fellegek gyülekeztek odafönn, így a növekedésemhez elegendő D-vitamint juttatva szervezetembe a félperces napfürdőtől, lekecmeregtem a fa nyugágyról. A cipőmre tapadva egy gyűrött papirost találtam, melyen a szűkszavú, de lényegbevágó írás a következőket mondotta: “Frissen mázolva”. Hasonlatosan egy pirosseggű páviánhoz, szépségem lassú hervadásával evickéltem ki a mesterséges dzsungelből. Az esőerdő szélén teljes hosszában utamat állta a levakarhatatlan szőrös hiéna, szájában egy újrafeldolgozott portékával, ami alakra éppen olyan volt, mint egy több tucat kosárlabdacsapat által elhasznált háromnegyed szelet tornacsuka, melynek az idő múlása és az időjárás viszontagságai idejekorán antik külsőt kölcsönöztek. Letette elibém, kidüllesztette a mellét, s lelkesült szemekkel várta a felbecsülhetetlen értékű kincs ajándékozása keltette hatást. Ez mind az enyém? Nem hiszem, hogy méltó lennék eme pompázatos ereklye birtoklására. Az eb legnagyobb bánatára nem tettem iziben magamévá a lábbelit, s noha nem állt szándékomban meggyalázni a jóhiszemű gesztust, de a szemerkélő eső sem hozott éppen kedvet nekem a néhai 48-as, agyonrágott, alaktalan csónak talpamra csatolására. Nincs énnekem szívem elorozni ezt a jól megszolgált szerzeményt. Az állat fancsalodott képpel elügetett, majd csakhamar visszatért újabb zsákmánnyal a fogai közt. S így folytatta a sok rablással összehordott kelengyéje kézbesítését, mígnem egy egész csokor bokrétát nyújtott át kecses topánkákból, a nyári melegben oly időszerű, vagdalt pufajkákból, préselt üdítősdobozokból, intellektusát fitogtatandó félig fogyasztott könyvekből, egylábú játékbabákból, roppantul tetszetős, csonka kabalákból, csorba bögrékből és felismerhetetlenül ocsmány holt tetemekből. A hordalék mellé ülve szánandó pofázmánnyal leste minden vonásomat, vajon mely oszladozó, rozsdásodó bóvlija arat elsöprő erejű tetszést ízlésvilágomban. Éreztem, hogy most illene néhány becéző szóval honorálnom a megtiszteltetést, ezért elselypítettem egy kedves dicséretet és köszönömöt a jószágnak, aki ennek ellenére továbbra is csak kámpicsorodott. Na jó, nem bánom! Hát melyiket szeressem? Adsza ide azt a test nélküli mackót! Ama sok kincsből, ami csak itt magaslott, talán a legbecsesebbet választottam. Az eb nagyot ugrott örömében, s fogai kerítésén át ujjongó hangok szökkentek ki, míg én farkasszemet nézve a labda nagyságú medvefejjel gondolatban bejelentkeztem egy tetanuszoltásra. De most aztán váljunk széjjel! A klimatikus szélsőségek már a csontomig hatoltak, ezért nedves lábaimat iparkodva rakosgattam egymás elé, hogy minél hamarább lepihenhessek lakomban. Szemem sarkából láttam, hogy az állat alapos, de fordított célú ásatást végez az egyik bozótnál, annak tövébe rejtve el kincseit. A fúrási tevékenység befejeztével azonban fürgén utánamlódult, s vidám farkcsóválással követett. Bőrig-szőrig áztunk, mire hazaértünk. Ez a kancsalító teremtmény bámulatosan tudja változtatni az alakját. A nedvesítő permet hatására bomló lábtörlőből hideg daueren átesett, prüszkölő óriássünné módosult. Én a magas lépcsőn elindultam házamba, ő pedig szükségszállásként behúzódott a lépcső alá. Turbánnal a fejemen a konyhaablakból néztem a zuhogást, és hallgattam a szél süvítését. Valahogy nem éreztem jól magam, furcsa nyomás nehezedett rám lelkiismeret-tájékon. Elállhatna már ez a vacak eső. Levittem a tűrőlelkű gubbasztónak egy ócska törülközőt, még felfázik, és rámragaszt valamilyen egysejtű kórokozót. |
|
7. nap Ma nem várt senki reám. Megszabadultam volna tőle? Tekergettem a nyakamat és az orromat mindenfelé, de nem láttam, nem éreztem a test- és fajtatisztaságot nélkülöző eb nyomait. Szőrén-szálán eltűnt. Megvan rá a remény (és hiszem is, hogy igaz lesz), hogy a jövőben senki sem veszélyezteti majd facsarással vagy gúvadással érzékszerveimet, s nem leszek kitéve virulens rovarhordozók támadásának. Csak nem fázott meg? |
|
8. nap Ma sem jött el. Hát ezért mentettem életet? A háládatlan, hontalan dög még csak el sem búcsúzott! Nekem egykutya, hogy ő merre s kivel andalog... Már el is felejtettem őt. Csak nem ütötte el egy autó? |
|
9. nap Egész napon át fájlaltam a nyakamat, a könyökömet, a hátamat. Tegnap este oly szépen sütött a hold, s én gyönyörködve odazsibbadtam az ablakom párkányához, csak úgy céltalanul meresztgettem szemeimet az éjszakában elsuhanó árnyak felé... A párkány alól erősen mérgező alkaloidok szállingóztak fel a tüdőmbe, mely nikotinfelhőt az ablakom alá gyűlt ifjúsági brancs eregette, s léghólyagjaimmal egyidejűleg szellemi javaimat is erősen károsították, mivelhogy felhallatszott a többnyire személyes névmások használatától eltekintő, apránként összetűzdelt szavakból álló, személyiségfejlődési zavarokra utaló párbeszédük. A sajátos és szegényes szóhasználatú csoport egyik tagja beburkolt valamit (vagy valakit?), másikuk adogatott, többen lazultak, beindultak, pályáztak és valamilyen gázosítást is emlegettek. Ki kell kölcsönöznöm egy új szleng-szótárt. Mikor visszaérkeztem a villásreggelim hozzávalóinak bolti kizsákmányolásából, az ebet ott leltem a ház előtti fűben heverve, véresen és csatamocskoltan. Mindkétoldalt a pofája beszáradt vérrel volt borítva, a lábai és a hasa szintúgy. Amint megpillantott engem (és a szatyromból kikandikáló sonkatekercset), csóvált egy szerényet, dülöngélve talpaira gördült, s bukdácsolva néhány lépésnyit tett felém. Most mitévő legyek? A vészt nem kerülhetem ki! Hová szállítsam? Hol fogjam meg? Hogyan tereljem őt és főleg merre? Spontán jajkiáltásaim kérdéssorát követően fókuszáltam leleményes jóeszemet a probléma megoldására. Itt gyors segély kell! De hol van itten az ebkórház? Odainaltam egy rokon négylábút sétáltató emberkéhez, kivel szociális jelzések igénybevételével megosztottam állategészségügyi kérdéscsoportomat, s ő a tekintetemben és hangadásomban testet öltő kontaktusokat viszonozva útba is igazított. Sutba dobva viszolygásomat hívtam a blökit, jer velem, s ő nem is volt szófogadatlan: mellső mancsát behúzva botladozott utánam. Oda vittem el őt, hol avatott kezek deríthetik majd föl, e vad gyilkolás miként esett, s szüntethetik meg bántalmakat szenvedett testének minden fájdalmát. A testi gondozásra elindult missziónkat ötméteres körzetben emberüres tér övezte; megdöbbent mind, aki látta a véres rokkantat, s az állatorvosi rendelő várótermében is gyorsan felszabadultak a várakozásra szánt ülő- és állóhelyek. A háromtagú vizsgálóbizottság késedelem nélkül kezelésbe vette a balesetet szenvedett pácienst, s egy darabig számomra ismeretlen, kódolt frekvencián és nyelven folyt a konzultáció (utyulu-mutyulu, atyala-patyala). Csak remélhettem, hogy az euforikus dialógus az áldozatállat bátorítására rögtönződött, s nem pedig rossz intézménybe tévedtem. A halandzsának rövidesen véget is vetettek, s én híreket lesve álldogáltam, míg a doktorok felállították a diagnózist. Jól sejtettem én, hogy az eb a sérüléseit egy patvarkodó viszályban szerezte, mely csatában hosszú szőrzete nagyrészt megkímélte a mélyebb marásoktól. Szóval kutya baja! Egy furfangos szimuláns kutyakomédiájának vagyok az áldozata! Az egyik doktor lefertőtlenítette a hadirokkant sebeit, a másik a fülében és a fenekében kotorászott, majd ezeket elvégezvén döfésre emelt egy injekciós tűt. Ettől én rosszul lettem, így a harmadik fehérköpenyes engem ápolt. Az eb becsületére legyen mondva, ezen műveletek alatt meg se nyikkant, jajt se hallatott, de szomorú szemeiben megjelent a fájdalom és a rémület. Miután magamhoz térítettek, gyengéden megcirógattam a maradék szőrcsomót a fején, hisz nem vagyok én olyan szőrösszívű. Szegény már sok kínt szenvedhetett el eddig is, s rája tekintvén elfogott a szánalom. Amaz meglóbálta hátsó fertályának farokcsigolyáit, kezemre hajtotta hosszú, fekete orrban végződő összekaszabolt fejét, bajszát rezegtetve sóhajtott egy nagyot és hálából a gyámolításért összenyálazta az ujjaimat. A keblemben a lelkem kissé melegebb lett, s látva nyomorát és vigaszért rezegtetett bajuszát, szinte azt mondhatnám, elérzékenyültem. Ez a lelkiállapotom egészen a számla kézhezvételéig tartott. Ennyit egy koszos, büdös dög sterilizálásáért? S mintha még ez sem lett volna elég, mialatt a gyógyító csoport egyik része pótolta az aszalt folyadékveszteségét, s csupán félig érthetően sutyorgott valami ditrifonos oldattal történő permetezésről, higiéniai szabályok betartásáról, kötéscseréről, szakszerű táplálásról, rendszeres szőrápolásról, a csoport másik része kérdésekkel bombázott, mint például mi a kutya neve, mennyi ideje élünk együtt, betegeskedett-e a közelmúltban, mikor oltották utoljára, rendesen eszik-e, iszik-e, normális-e a széklete, vizelete. Kinek beszélik ezeket? Nem én vagyok ennek az ebnek a gondviselője! Ügyet sem vetve szörnyülködésemre, tovább adagolták az irtószereket (a kutyába, nem belém!), köztük több olyat is, melyeknek már pusztán a nevük is felhasználóbarát jelenségek lezajlására utalt (például galandférgek elleni tabletták), azután kezembe nyomtak néhány tégelyt ama óhajtással, hogy vegyem megfigyelés alá az állat vizeletét és székletét, majd gyűjtsek mintákat belőlük. Micsoda??? Még a saját ürülékeimet sem zárnám tartályba! Mégis miként képzelik ezt kivitelezhetőnek? Hogyan tudnám én ráültetni ezekre a kémcsövekre? Nos, végül is rehabilitáltattam az állatot, de a csökkent fizikai képességének néminemű helyreállítási megoldása új problémákat szült. Mihez kezdjek ezzel a pólyázottal? Nem hagyhatom friss kötésekkel az utcán! Máris hálásan nézett föl rám elagyabugyált testéből, miközben sántikáltunk az otthonom felé. (Én az üres pénztárcám miatt rokkantam le.) Hát megtörtént! Beengedtem a lakásomba. Az állatok védőszentjévé avatásomról talán majd a későbbiekben szólanék. Persze megmotoztam tetőtől talpig, nagyjából megfosztottam a szőrzetében rekedt külvilági mocskoktól, lesikáltam talpait és még lábfürdőt is vetettem vele, majd “ki itt belépsz: átalakulsz” fenyegetéssel betereltem az asztal alá. A padlón alvás nagyon jót tesz a gerincnek! Nekiadtam egy régi takarómat, immáron azon szuszog. Nevén kellene neveznem ezt az állatot, ha már ilyen furmányosan életközösségre kényszerített. Milyen nap van ma egyáltalán? Ránéztem a naptárra. Vasárnap. Máriák napja. Mégsem hívhatok egy kutyát Máriának! Mariska lesz. |
|
10. nap Ez a nyeszlett, csipás némber hajnali öt órakor az arcomba lihegett. Mi a baj? Én itten szívesen befogadtam a vendéget a házam ölébe, s ennek jutalmául szeretnék békében pihenni. Eredj lefeküdni – utasítottam a némbert, és fejemre húztam a takarót. De lassan bűzös áramlatok szivárogtak be az éjjeli kuckómba, és súlyos hörghurutot kiváltva végképp elkergették az álmaimat. Úgy érzem, nem kerülhetjük meg a szájápolás megoldásra váró elméleti és gyakorlati kérdéseit, s a felvilágosítás mellé kerítenem kell egy új fogkefét is. Továbbá gátat építenem az ágyam köré. Kikászálódtam a paplan alól, felöltöztem, azután a reggeli székletvizsgálatnál fel is ébredtem. Ha négylábú lennék, nem próbálkoznék három lábon egyensúlyozva felülni egy bokorra és annak tetejére halmot emelni. Többen szélesre húzott ajkakkal figyelték, amint csészéket tartva elemeztem a szilárd és kevésbé szilárd dolgokat. Nem hiszem el, hogy ezt csinálom! Miután az eb buzgólkodva befejezte dolgát, új erőre kapva nekilódult a gyepen át a térre. Ezidáig még nem volt okom letérni a gyalogosok számára kijelölt útszakaszokról, de most már szilárd (és kevésbé szilárd) meggyőződésem, hogy többszörösen kitüntetett háborús veteránok sem tudnának sértetlenül keresztüljutni a parknak nevezett aknamezőn. És büdös van és szőr. Egész délután követtem Mariska nyomait, s e nyomokat fel is szippantottam a porszívóm hosszú csövével, miközben átkoztam a szőrös testek feltalálóját. A jelenlévő szőrös test szemrehányóan nézett vissza rám menekülése közben; nem értette, őt miért érik szidalom szavai, és miért van üldözve egy berregő szerkezettel. A beteg állat feküdjön a helyén, és ne nézelődjön! És tanuljon meg ott viszketni, ahol meg is tudja vakarni! Kicseréltem a kötéseit, és lefertőtlenítettem újra a sebeit. Legközelebb megpróbálom nyitott szemmel is. Miután összecsomóztam a lábait a fülével, és a kötszerül használt laza szövetű géztekercs alatt felejtettem az ollót és a ragasztószalagot, újrakezdtem a kötözést, ám a második pólyából egyszerűen kisétált az eb, a harmadiktól pedig fokozatosan elkékült. Negyedszerre valamennyire megbirkóztam az egészségügyi szövettel és a sebellátási feladattal. Örökbefogadott Mariska egy imbolygó, mutáns pulyka sikertelen lemészárlási kísérlet utáni állapotát mímeli. Testének felhám- és irharétege hol kopasz és vörös, hol szőrösen tollas, égnek álló, hol avatatlan kezek általi, de mégiscsak csinos kötésekkel borított. Mivel nem voltam hajlandó osztozkodni az élelmiszertartalékaimon, sem a szépségápolási cikkeimen, ki kellett bővítenem háztartásomat a torzonborz ingyenélő szükségleteinek megfelelő eszközökkel és táplálékokkal. Fel is kerestem az e célra alkalmatos állatkereskedést, melynek kiszolgáló személyzete készségesen hegyet emelt elém pórázokból, nyakörvekből, tányérokból, bolhairtó samponokból, konzervekből, szárazeledelekből, kutyaszalámikból, szőrkefélőkből, vitaminokból, műcsontotokból... És volt képe azt mondani a piramis ellenértékét több zsebre tevő személyzetnek, milyen szerencsés a kutyám, hogy így kényeztetem. Mariska elégedett vigyorral mászta meg a hegyet, s annak csúcsáról elhordta a szalámit. |
|
11. nap Beszereztem némi irodalmat is. Kutyaiskola, kutyatartás, kutyabajok, kutyabetegségek. Reggeli közben belelapoztam a nyomtatott szöveggel és az olvasónak kiagyalt borzalmakat be is mutató képekkel teli oktatócsomagba. A fekélyes szájgyulladástól a szőrtüszőgyulladáson át egészen a húgykövességig és a neurózisig az összes betegség jelét felfedeztem házamnak őrzőjén. Mikor a hüvelyelőcsarnok-előeséshez értem, az írott szavak elsajátítása ellenében önkéntesen távozott az étvágyam, reggelim pedig átvándorolt egy másik tányérba: az ebnek ebédül. Örült neki szörnyen, s amíg mohón befalta a sonkákat a tojással, megvizsgáltam, nem jelentkeznek-e rajta az érintkezéses bőrgyulladás tünetei. Nem jelentkeztek. Sokkal inkább rendellenes táplálékfelvételi szokásokat észleltem homlokán egy tükörtojás formájában, amikor hátának bökdösésére neheztelő pillantásokat és sonkadarabokat lövellve felém kiemelte falánk fejét a tányérjából. Ez egyre büdösebb és szőrösebb. Kiebrudaltam az előszobába. Ha behegedtek a sebei, bevágom a mosógépbe. |
|
12. nap A reggeli ballábas kelésnél talpammal egy tócsába csobbantam. Mi folyik itt? Szemeimmel nézve kutattam a plafonon a beázás foltjait, semmi jel. Az éjjeliszekrényen álló pohár víz is érintetlen volt. Ám messzebbre tekintvén feltűnt egy ajtófélfa mögött bujkáló, gyanúsan zsugorodó kutyatest, s rögvest rekonstruáltam a történteket. Idevizelt ez a disznó! Végigkergettem a nedves utakon az elkövetőt, s el is kaptam az asztal alatt, hol irulva-pirulva forgatta fejét, mialatt kérdőre vontam a hálószobai vízállás ügyében. – Te tetted ezt? – így én az üstökön ragadotthoz. – Mit tevél? És mennyit? És hová? Csak zabálni meg vedelni akarsz örökös-szakadatlan és fütyülsz az illemszabályokra? Azt hiszed, hogy kutyából nem lesz szalonna? Hát hogy legyek én nyájas teveled, amikor ilyeneket művelsz? Nézz rám, ha hozzád beszélek! Hány kérdést kell feltennem egy válaszért? Ezért ma nem ebédelsz! A kígyónak, kit keblemen melengettem, felelni kedve nem volt, s a bűnüket bánni képtelenek ábrázatával kitartóan bámulta továbbra is a falat. Sebaj, eljön még az én időm! A korához képest fejletlen szobatisztaságú állatot pellengérre és nejlonzacskóra állítottam, majd ellenmérgeket vetettem be az oldott anyag eltüntetésére, felsúroltam a lakást, s öblítő vizet öntöttem a bűnös lábaira. Lelépve a nejlonról Mariska kidobta a taccsot a szoba közepére. Ha meggyógyul, megölöm! Másodszor is megszidtam, majd mostam kezeimet és szőnyegeimet. Egyébként már alig sántikál a gaz, az utcai harc során elszenvedett külső sérelmei, melyek bár az önfeláldozó ápolásnak köszönhetően gyógyulásba hegesedtek, de azért az étkezéseim alatt még egy fejrehúzott papírzacskó takarására szorultak, nem indokolták az emésztőszervek alsó és felső szakaszainak közösségellenes magatartását. A helyileg elszaporodó méreganyagok elpusztítása késleltetett a munkába érkezés pontosságában. Hiába magyaráztam a főnökömnek, hogy az új élettársam gyengélkedik, szerinte mindig az késik el, aki a legközelebb lakik, és bosszúságát torzított szavakba is öntötte. Nem szálltam vitába vele, s mivelhogy nagy a különbség gondolat és tett között, eltekintettem az elmémben megfogalmazódott válaszok és cselekedetek véghezvitelétől, inkább főztem a bosszankodónak egy csésze központi idegrendszerre serkentőleg ható növényi alapú itókát, hoztam egy szendvicset a büféből, és megdicsértem az új pöttyös nyakkendőjét és a véle mintázatában passzoló ropogósra vasalt ingét, mely seggnyalásra irányuló folyamattal sikerült felhívnom figyelmét a kávé- és paradicsomfoltokra. Miért nem tudom, hol van a határa a feljebbvalói egotizmus beszédszervek általi kielégítésének? Mariska hízelegve és szárazföldön fogadott. Elmentünk csellengeni a parkba, s utánozva a többi ebet navigáló embert, elhajítottam messzire egy botot, azzal a játékos szándékkal, hogy majd az én állatom is (kinek illik értenie ilyesmikhez) csatlakozik populációjának azon egyedeihez, kik örömmel végezték mind, mit nékik gazdájuk parancsolt, s loholva szállították vissza az eldobott tárgyakat. Hozd vissza! Az egyiknek sikerül... Óhajom kiáltó szó maradt a pusztában. A fellegekig hajított fadarab elzúgott Mariska fölött, s felszólító mondatom csupán asszimmetrikus fejtartást eredményezett az eb testének csúcsán. Inkább próbát tettem botcsinálta párosunk négylábú tagjának kitanítására néhány rutinfeladat elvégeztetésével, hisz már a szolgálatomba lépett, s őreája kell majd bíznom lakom védelmét. Ül, fekszik, gyere ide, marad, lábhoz, kúszik, csibész, öl! Reménytelen eset. Az érvényesülési törekvés iránti vágy még haloványan sem motoszkált az állati agyban, az idegrendszer parancsait követő mozgatóizmokról nem is beszélve. Csak bámult rám bambán és repedtfazék hangján csaholászott. Legközelebb talán egyenként adom ki a vezényszavakat, hátha így sikerre jutok. |
|
13. nap Eljött az én időm! Ma fürdetés lesz! Megtettem a szükséges előkészületeket: gumikesztyűt és gumicsizmát húztam az ezeknek helyt adó végtagjaimra, felöltöttem csuklyás esőkabátomat, s hogy az orcámat is megóvjam a zuhanytól, jobbnak híján nejlonzacskót húztam a fejemre, melyre szemüreg tájékon likakat ollóztam. Ezeknek tetejébe jött még a napszemüvegem. Mariska gyanakodva figyelte, mint változom meteorológiai szeánszra készülődő PVC-rémdebellává. Talpig vértben elszántam magamat a tisztító harcra. Nosza! Csengettek. Én le nem fejtem magamról a műanyag rétegeket, az biztos! Újra csengettek. Lesz, ami lesz, ajtót nyitok. Ha a fölöttem lakó szépfiú jött kölcsönkérni a borotvahabomat, mely cselekedet ugyan nagyonis valószerűtlen lenne, ám a helyzethez méltó, a szamurájok közkedvelt öngyilkossági vagdalkozásával fejezem be földi pályafutásomat. A harakirit elhalasztottam. A postás állt a küszöbömön. Azt hiszem, megijesztettem. Sokkra utaló szótalansággal csak nézte megigézve a köpenytől, gumírozott láb- és kézvédőktől, valamint a zacskós símaszkot rögzítő napszemüvegemtől meg nem fosztott alakomat, s merthogy tettleg nem volt jeleskedő, ki kellett kapnom a félúton megrekedt kezéből a levelemet. Legalább pénzt hozna! Mintha szarkasztikus nyerítést hallottam volna az ajtó túloldalán a zárak elreteszelését követően. És a lábam mellett üldögélő ebszájból is... – Mariska! – adtam hangos hangot a nejlon alól elégedetlenségemnek. – Itt az ideje, hogy a házamnak őre légy! Ez volt a postásbácsi. Minden kutyának, aki egy fedél alatt akar lakozni vélem, kötelessége vérszomjas ábrázattal megugatni a postást! Kétszer! És most lássunk neki a tisztogatásnak, mert tűrni tovább lehetetlen a bűzödet! Semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Fél órán át hajkurásztam orkánsuhogás közepette a szemtelen és pimasz ebet, ki megfoghatatlanul és rémülten evakuált előlem gyorstalpalással felkutatva lakásom minden apró zugát. De a nappali sarkában és a fikuszom árnyékában sikerült bekerítenem, és két kézzel koppantva a koponyájára elkapnom. Bevágtam a kádba. Kiugrott a kádból. Ekkor láttam csak igazán nehéznek a harcot. Két óra ebkergető kocogás után elveszítettem a türelmemet, s a haragnak szikrája kezdett lángokra kapni agykamráimban. Lila fejjel ordítottam: Megállj, te szuka! Befelé a kádba, de azonnal, különben itt lesz a kutya elásva! Felkínáltam neki egy balegyenest, és az ösztönző karlendítésekre a szuka be is hátrált a fürdőszobába, hogy a habokba veszve, könnyek özönében szenvedje el a rettenetes kínokat, mialatt én langyos vizeket öntöttem csapongó testére. Annak rendje-módja szerint végigsikáltam habzó szappanoldatokkal a dögöt. Kéz kezet mosott és lábat, továbbá pajeszt, hónaljat és még feneket is. Fúj! A hatodszori merítésnél valamelyest világosodni látszott az öblítővíz sötétlő színe. Miközben Mariska újra meg újra lemerült a hatékony oldással és makulátlan tisztasággal kecsegtető samponos habokba, én viszkető tenyereimmel és a hátsúroló kefémmel több ponton leszorítva tartóztattam a kádból távozni kívánó kapálódzó, elázott szőrtömeget. Meg kell, hogy állapítsam: a kutyafürösztés gyorsított képzésben részesíti az állatot a műkorcsolya-bajnokságra, a mosónőt (engem) pedig egyidejűleg több harcművészeti ág középfokú elsajátítására. Nem mondhatnám, hogy Mariska örömmel látta a forró fürdőt, melyben része ezidáig még nemigen lehetett, s mikor az új élmények megtapasztalása végeztével leöblítettem és kicsavartam szervezetét, görbén nézve föl reám a torkából panaszkodva megmutatta, mennyire bátor és erős tud lenni a hangja. Most meg minek siránkozik? Hisz kiirtottam haláltalannak tetsző parazitáit, és finom illatú, selymes bundát varázsoltam a csontvázát borító ótvaros szénakazal helyére. Nem maradt adósom a hálával... Sunyi pofáján az eljövendő bosszú kárörvendésével megrázta magát. Hahaha! Hát engem akar eláztatni, kit tetőtől talpig vizeket pergető műanyag borít? De kacajom a nejlonra hervadt, midőn kipillantottam a napszemüveg mögül és körülnéztem a fürdőszobában. Mariska újabb epilepsziás rohamra készülődött, de én egy helyzetmegoldó nyaklevessel lecsaptam kezeimmel a szemtelenre, kihalásztam a kádból és bebugyoláltam egy bolyhozott felületű, a nedvességet jól magába szívó, vastag pamuttörülközőbe. A frottírozott állatot beküldtem az asztal alá, s egyben ígéretet tettem lábbal tiprásra és csonkolásra, ha ki merészeli dugni ormányát az adott bútor fedezékéből. Köpenyemet le nem vetve visszatértem a harc mezejére, hol ismét körülnéztem. Letöröltem a könnyeimet, majd a csempéimet is, kihordtam a hullákat a küzdőtérről, s ezen ebtől elkülönült undok tetemeket lebocsájtottam a veszélyes hulladékokat tároló szeméttartályom mélyére. Estére Mariska megszáradt. Csodát láttam szemeimmel! Hol a hajdani koszos, büdös földönheverő dögöm tanyázott, ott az éjszakai fényben egy csaknem fehér színű, csinos, jóízlésű társaságban is tetszetősen fogadható kutyus ontotta magából a virágillatokat. És a félreérthetetlenül agresszív pillantásokat. |
|
14. nap Mikor a munkából hazaérve átléptem otthonom ajtaját, Mariska zokogva a nyakamba ugrott. Tán beiratkozhatnék egy önvédelmi tanfolyamra. Sodró mozdulatokkal eltávolítottam blúzomról az ebről levált szőrszálakat, melyek a padlóra érve összefüggő szőnyegbe tömörültek, lefertőtlenítettem a kaparás okozta hámhiányokat a szoknyám alatt és a blúzom felett, kidobtam a foszlott harisnyámat, azután beljebb léptem a szobába... Egynehány népi szólás igénybevételével leküzdöttem hangképzési zavaraimat, melyek a bibliotékám feldarabolási látványától átmenetileg megakadályozták szókimondásomat, de szabályoztam vércukorszintemet, s mert oly nagylelkű vagyok és megbocsátó, a magányosan átvészelt nap áldozatának tekintettem a szellemi tárházam aprólékos tálalását. Majd levonom a fejadagjából. És összekötözöm a száját. Az új, kellemmel egyesült ebfazon megtette hatását. Sétánk alatt kanok hada ostromolta Mariskát, jómagam menekültem. De az ostromoltnak a szépséghez esze nem volt, s eltelve önnön gyönyörétől, figyelmetlenül riszálva egyik társa székletmintájába csoszogott. Elcsoszogva otthonomig mentem rögtön a lábvízért, s két lavórba állítva áztattam le a trágárságokat Mariska lábtöveiről. Míg a tövek tisztultak, belefeledkeztem egy magazin címlapjának hullámlovas modelljébe, de a szapora szívdobogást kiváltó nagyító alatti vizsgálódásomat kisvártatva türelmetlen, ugatást közelítő hangadások szakították félbe. Jól van, megyek már! Nekem is jár ennyi élvezet, hisz az én fenekemet nem nyalogatják tömegestül és szemérmetlenül a nyílt utcán. (Mostanság zárt térben sem.) Első leckeként megtanítottam leülni. Mármint parancsra. Ül! Leül! Felül! Ráül! Összeül! Hiába nyomkodtam célhoz segítve tanítványom szőrös fenekét a padlóhoz, egy aranyeres kényszerével ugrált fel onnan. Egy kis idő elteltével éltem jobbik eszemmel, s egy húsipari bőrösárut lógattam ebem orra elé. Tán most megteszed, amire kérlek e szóval: ül? Míg ez téve nincs, nincs husika. Még ki sem mondtam egészen a szót, mindaz teljesedett, amiért esengtem. Milyen gyorsan idomítható ez a kutya egy virslivel! (A kutya, gyomrában a virslivel, egészen lámpaoltásig ült.) |
| […] |
| Ugyanez a részlet Word formátumban |
|
Hol kapható a könyv?
Lena <lena.h |
freemail.hu> írta